Magunkról :: Táborvilág :: Projektjeink :: Kiállításaink :: Hortobágyjárók :: Dédunokák :: Publikációk :: Havi képmelléklet

„… itt állunk a nagyhortobágyi kőhídon, a magyar óceán mólóján, ennek a mólónak párkánya is van, jó magas, le lehet könyökölni rá. Könyököljünk hát ide fél könyökkel orcánkat a tenyerünkbe téve, ez az attitűd illik is a bámuláshoz,
a révülethez. Hátunk mögött a csárda, a csárda mögött a Kishortobágy. Előttünk ez a nagy semmise (ez a becézőneve), valami negyvenezer katasztrális hold, az igazi hortobágyi puszta, sík, mint a parkett, titkosabb, mint Tibet.”
Szép Ernő



Közel kilenc évtized telt el Szép Ernő hortobágyi beszámolója óta. A híd környéke és a puszta azóta jócskán megváltozott. A táj a sok látványossággal együtt is, változatlanul őrzi titkait. Az író látogatása idején volt kiépülőben a pusztát átszelő makadámút, a mai 33-as út elődje. Nemrég kerékpárút is épült és hozzá külön híd, szemben a kilenclyukúval, zavaróan belelógva Hortobágy emblematikus látképébe.

Mielőtt a 33-ason feljutnánk a hídra, lekanyarodhatunk jobbra, és a telepes-táborokra emlékeztető kereszt mellett elhaladva, szűk aszfaltúton eljuthatunk a sok látnivaló egyikébe: Pusztai Állatpark-ba.

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·


Az út mentén, kissé beljebb a pusztában, a bivalycsorda s a szabadon kószáló lovak látványa megér egy kis gyaloglást. Az őshonos háziállatok telepére érve, képben és élőben − a kiállító termekben és a kis farmon − nézegethetjük a puszta száműzött, esetenként a kipusztulás széléről visszahozott jószágait: a bivalyt, a vadlovakat, a kopasz nyakú tyúkot, a szürke marhát, mangalicákat és a rackajuhok változatait. Némelyik már csak képről néz ránk szomorúan − „én már rég kihaltam” (Morgenstern). Vagy nem is olyan rég. Nem volt az olyan régen, hogy a tenyésztők a vörös szőrű szalontai sertés − Arany János idejében még közönséges háziállat − megmentésért küzdöttek. Nem sikerült, sajnos. A farmot és a termeket járva, bizarr ötletként ugyan, de felvetődhet: egy különös lény is helyet kaphatna itten: a homo hortobagyiensis. A rab gyalogmunkás, a „telepes”, hodályok kényszerű lakója, aki jó félszázada, törte-szántotta itt a gyepet, gátakat és zsilipeket épített, természetes vízfolyások medrébe vájt bele.

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

Akit száműzöttként arra fogtak, hogy szabad társaival együtt rombolja a pusztát, s része legyen a pusztán honos állatok száműzésében és pusztításában is.

Lehet azon eltűnődni, hogy ez a történet − a rabgazdaságok és állami gazdaságok pusztát romboló időszaka − természet történetében parányi epizód volt csupán. A puszta meg sem rendült bele − annak rendje évezredek, évtízezredek távlatában formálódik.



Lehet… A puszta szerkezetének, élőhelyeinek, élővilágának  helyreállítása (honos jószágainak visszatelepítése is) évtizedek óta folyik. S ki tudja meddig fog még folytatódni. A pusztát törő homo hortobagyiensis − az egykori telepesek  és szabadok  − déd- és ükunokái már ezen a visszaformálódó pusztán járhatnak. (L. ehhez 2010-es programunkat és képösszeállításunkat.)

Dédunokák

2010-es program

Képgaléria

 

:: TELEPESEK Társadalmi Múzeum Alapítvány :: Munkatársak :: Elérhetőségek :: Támogatás :: Kapcsolataink :: Rólunk írták ::
 
:: Copyright Saád József 2010 :: Web design Macskamenta ::