-

Magunkról :: Táborvilág :: Projektjeink :: Kiállításaink :: Hortobágyjárók :: Dédunokák :: Publikációk :: Havi képmelléklet

Itt van minden, amire emlékszem, mert magam tapasztaltam, vagy elhittem.
A képek e tömegéből kiválasztom a hasonlókat, akár magam tapasztaltam őket,
akár a tapasztalat alapján másoknak hittem el, ezeket összeszűröm az elmúltakkal, s belőlük
kialakítom a jövendő tetteimet, az eshetőségeket s a várható sikert s végül mindent úgy mérlegelek, mint jelent.
                                                                       Szent Ágoston vallomásai. Liber decimus, 14.


Február –Valamikor a hatvanas évek elején, Szegeden

felejthetetlen professzorunk, Szauder József, az Ady téri épület amfiteátrumszerű nagytermében: az Auditorium Maximumban, egy féléves kurzus csaknem egészét kitöltő előadássorozat keretében taglalta Berzsenyi Dániel (költői pályájának alakulására nézve, nem túl szerencsés) 1810-es  „pesti expedíciójának” körülményeit. Az előző évben megkezdett előkészületeket, a készülődéshez hozzátartozó levelezést, az útviszonyok kipuhatolását, a felmálházás napokig elhúzódó gondját, az elindulást és a szerencsétlenül végződött első nekirugaszkodást, amelynek során szekere ledőlvén egy rozzant hídról, költőnk sántán-bénán volt kénytelen visszatérni niklai otthonába. S kezdhette a készülődést elölről. Az utazást, ami ekkoriban Somogyból Pestre menet is veszélyekkel terhelt expedíció volt: kaland és kiszakadás az otthonból a ki tudja mivel váró idegenbe. Az alapos rákészülés – és ennek részeként az otthon megszokott tárgyak felpakolása – hozzátartozott az utazáshoz.

Hetven-nyolcvan évvel később a kiépült vasúthálózat felszámolta az utazással járó váratlanságokat. A stresszt azonban a menetrendek kiszámítható biztonsága sem számolta fel egészen. Ellenkezőleg: jó ideig mintha a vasút modernizációs vívmányának is lenne némi része az utazás izgalmaiban. Kocsin, hintón, szekéren közlekedve, a maga ura az utazó, vonaton akkor és úgy utazik, amikor és ahogy a menetrend és vasúti szabályzat előírja neki. Feszty Árpádné, Jókai Róza gyerekkori utazásaikra emlékezve, szemléletesen megörökítette, hogy mennyi izgalommal, készülődéssel – és közben örömmel is – járt, amikor a család útra kelt évenként Balatonfüredre, olykor külföldre, hosszabb hazai utakra is.

„A Pestről Füredre való minden évben ismétlődő utazás, mint vészes árny borult minden utazási hajlandóságra az év többi részében. De hát nem is csoda, hogy félnek azok az utazástól, akik 30-40 darab poggyásszal indulnak útra! Mert ők legalább annyit vittek magukkal!
A csomagok között volt olyan, amely ugatott, nyávogott, csipogott, fütyült, virágzott. És mennyi törékeny, mennyi folyékony csomag akadt ott! Befőtt, méz, bor, lekvár, kávé.

Nagy kutya, aki nem akar kutya-rekeszben utazni, s kit Apának (nevelőapjának: Jókainak) kell szándékai megváltoztatására bírni. Kis cica, aki nyávog, és nem akar a kosarában maradni! És a sok, megszámlálhatatlan ártatlan csomag! Kalapskatulya, kis cekker, nagy cekker, esernyőtartó, cilindertok, úti elemózsia: sült liba, kenyér, pogácsa, sonka, stb., stb., mind külön, kicsi, kisebb, nagyobb és még nagyobb csomagokban. Valóságos bevándorlás! Mama (Róza nagyanyja, Laborfalvy Róza) volt a fővezér. A váróterem ajtajában állt, és az ő haditerve szerint fejlődtünk fel. Papa generális, szobaleány, szakácsné és én: mi voltunk a hadsereg. A felelősség Papán volt, mi csak cipeltünk, halálmegvetéssel, rogyásig.”

Mindehhez hozzájött még a lekésés-pánik, amit a körültekintően – órákkal a vonat indulása előtti időpontra – időzített kiérkezés és a mielőbbi vonatra szállás alig tudott ellensúlyozni. Különösen a külföldi utazásoknál volt nagy a tét.  „Arra is emlékszem – írja a római útjuk idején 12 éves Róza – hogy útközben folyton éheztem, mert minden étkező-állomáson ott kellett hagyni a kifizetett ebédet, nehogy lekéssük a vonatot – s aztán a kocsiból nézhettük, hogy milyen vígan csörgeti a többi utas odalenn a villáját. (Akkor még nem volt étkezőkocsi.)”

Az otthonról elszakadás izgalma után a megérkezés nyugalma következett: az otthonosságra berendezkedés idegenben is. „Azt hiszem, a Jókai párnál meghatottabb utazók alig jártak a Colosseumban, a Monte Palatinuson, a forumon” – emlékezik nevelő szüleire Róza. A Párizsi útra készülődvén: „Egy évig olvastak francia memoárokat, történelmi tanulmányokat. Kisujjukban volt az egész francia história. … az összes francia királyi udvarok minden véres, aranyos és csipkés titka, emléke, kimondhatatlanul.” A Tátrába tett családi utazásukat, mint a „legderültebb” és „legbékésebb” kirándulást idézi fel Róza. Talán azért is, mert az út nem volt vasúti menetrendhez kötött: „Kocsin tettük meg az utat Pozsonytól Tátrafüredig, jó barátok szeretete, hódolata, lelkesedése közepette. Apa regényeihez szükséges adatokat, impressziókat akart gyűjteni a régi városokban, kastélyokban, várakban.  Amerre ment, mint egy ’szezám nyílj meg’ varázsszóra tárultak fel előtte a régi képtárak, családi könyv- és levéltárak jól bezárt ajtói. És megnyíltak a kincsek őrzőinek szívei is.”      

Jókai szeretett utazni. „Mégis, soha, sehonnan se ment nehéz szívvel haza – írja Róza.
Tán csak a Hortobágyról.

– Jó, szép itt, de a legjobb otthon – szokta mondani. A magyar embert hazacsalja a gyomra.

Pillanatnyilag nagyon tudta élvezni az utazást, de sohse vágyott utána. Legszebb utazásait öreg karszékében tette, az íróasztala előtt, kezében tollal, előtte papirossal. Akkor utazott igazán. Akkor nem kellett se menetrend, se útitárs. Úr volt, idő és tér felett. Repült!” 

Balatonfüred, Jókai-villa, 2017

Havi képmelléklet

Aktuális képmelléklet

2018 július

2018 június

2018 május

2018 április

2018 március

2018 február

2018 január

2017

2016

2015

2014

2013

2012


:: TELEPESEK Társadalmi Múzeum Alapítvány :: Munkatársak :: Elérhetőségek :: Támogatás :: Kapcsolataink :: Rólunk írták ::
 
:: Copyright Saád József 2010 :: Web design Macskamenta ::