Magunkról :: Táborvilág :: Projektjeink :: Kiállításaink :: Hortobágyjárók :: Dédunokák :: Publikációk :: Havi képmelléklet

„Pulik helyett vérebekkel
Ostor helyett fegyverekkel
Őrzik az embercsordákat
Ez a híre Hortobágynak.”
        Debreczeni József, kitelepített Hortobágyról zokog a szél c. verséből, Polgár-Lenin tanya, 1953. 

Tiszaszentimre: Pusztakilences, Erzsébet-tanya


Hajdu Lajos helyszínrajza az L34-18-C-b és L-38 D-a/1953 (1:25000) térképszelvény részlete alapján.
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Térképtár.

Tiszaszentimre déli határában a hatóságok 1950 júniusában a Kilences tanyát, majd ennek felszámolása után, 1952 októberétől, a faluhoz közelebb fekvő Erzsébet tanyát − az állami gazdaság központját − jelölték ki a kényszermunkára fogott rabok őrzési helyéül. Mindkét tanya a Návay grófok − legutóbb Návay Kálmán − birtokához tartozó major volt, mielőtt a birtok egészét nemzeti vállalattá majd állami gazdasággá alakítva, államosították.

A „Kilencesbe” beszállásolt, táboralapító családok két részletben: június 24-én és 25-én érkeztek. Kétharmadukat − mintegy 300 főt (70-80 családot) − Csongrád megye határövezeti községeiből, a többieket főleg Villányból és környékéről (24-én), egy kisebb (30 fő körüli) csoportot másnap, Somogy keleti szegletének néhány Dráva menti, horvát kisközségéből szállították.  Kivagonírozásukra a pusztakettősi vasúti megállóhely közelében került sor. Innen a szekerekre, vontatókra felcuccolva, a vasút-országút menti dűlőúton gyalogmenetben Tiszaszentimre felé, 3-4 kilométer után a dűlőútról jobbra fordulva, érték el a tanyaudvart és épületeit. A „Kilences” rendeltetésszerű üzemeltetése esetén egy tanyásgazda (intéző), néhány állandó cseléd és családtagjaik, továbbá − a munkaszükséglet függvényében − változó létszámú alkalmazottak, idénymunkások fogadására volt berendezkedve.

A kényszermunkatáborrá átrendezett helyszínt és az elrendeződést a Villányból érkezett Beke Ferencé, Wenk Ilona, hétről-hétre vezetetett naplójában így örökítette meg: (A Kilences) „Öt egymástól 20-30 m-re fekvő épületből áll. Nyugati ol­dalán egy 30 m hosszú magtár, emeletén 120, földszintjén 98 személyt helyeztek el. Északra a volt lakóház 6 tágas szobával, fürdőszobával, nagy verandával. [A tanyának] víz­vezetéke és gázvilágítása is volt; a falból itt-ott előbukkantak a kitépett csövek. Ebben az épületben helyezkedett el a rend­őrség és két szobát mi, „telepesek" kaptunk 38-an. A széles eresz alatt pedig a 25-én, vasárnap érkezettek (33-an) hú­zódtak meg. Ugyancsak északra feküdt még egy ház, már csak romjai voltak kivehetők, valószínűleg ebben voltak a személyzeti szobák, konyha, éléskamra stb. A keleti épület­ben 2 kis földes szoba – egyikben 2, másikban 3 család lakik, mindegyik csecsemőkkel –, egy kamra, egy 7x5 méteres ma­lacoztató ól és egy 7x12 m-es istálló. A déli oldalon szintén romok, azokon túl óriási széna-, szalmakazlak. A négy­szög közepén nagy trágyadomb, ihatatlan vizű gémeskút, egy nagy gödör – innét bányásztuk a homokot –, és pár szo­morú akácfa. A déli és északi épületen túl valamikor kony­hakert, gyümölcsös, szép park lehetett.

Sajnos csak a kerti, 362 lépésnyire lévő kút vize élvezhető. Egyik oldalon szögesdrótkerítés, tovább egy sor akác volt a határ. Ezekhez a fákhoz kötve bőgött és nyerített a ma­gunkkal hozott 70 ló és 50 tehén. Úgy látszott, hogy a tejellátásunk biztosítva lesz, de csakhamar csalódás ért. Az összes fogatot, tehenet, disznót már másnap elvitték a 6 ki­lométerre lévő gazdasági központba.”  (Beke Ferencné: Három év Hortobágy poklában. Szerk.: dr. Barton Attila és Jeney Attila. Pomáz, Kráter, 2002.)


Helyszínrajz a „Kilencesről”. In: Beke Ferencné: i.m. 168. o.

További elrendeződések folytán, július közepére kialakult a táborrend. A rendőrség épületében közös konyhát, élelmiszerraktárt rendeztek be, később − kintről alkalmazott tanítóval − ugyanitt az oktatás is beindult. Az épületből kiköltöztetettek nagy részét a malacoztatóba szállásolták be. A zsúfoltság valamelyes enyhítésére egy épület felhúzásába is belefogtak. A táborlétszám 1952 tavaszáig 350 fő körül stabilizálódott. Néhány esetlegesen száműzött gyarapította csupán a tábor létszámát, olyanok többnyire, akikkel a hatóságok nem tudtak mit kezdeni: egy Jugoszláviából Szovjetunióba tartó négy gyermekes kommunista család, két − hosszadalmas vizsgálati fogságából elengedett − szentgotthárdi asszony és Rácz Jenőné, a volt honvédelmi miniszter felesége. (Férje ugyanekkor Vácott, börtönben, lánya Kistarcsán táborban volt, fia a háborúban tűnt el.)

A létszám 1952. május 31- én, máról-holnapra megduplázódott, amikor a tanyaudvarra lepakolták a Vas megyéből két nappal korábban bevagonírozottak 400 fő körüli szállítmányát. Nagy részük a szabad ég alatt töltötte a következő heteket, a többieket bezsúfolták a még elfoglalható helyekre. Június végén a vasiak kétharmadát vontatókra, teherautókra rakták, és átvitték kb. 10 kilométerrel távolabbra, Tomajmonostor környékére, a tiszaszentimrei gazdaság lászlómajori üzemegységébe. Ott a nyár folyamán külön rendőrőrs alá rendelt tábor jött létre.

A tiszaszentimrei táborlakók otthonai. Landauer Attila helyszínrajza. A képre kattintva nagyobb ábra nyílik.

Pár hónap múltán a „Kilences” lakóinak is menniük kellett. Áttelepítették őket a Tiszaszentimréhez közeli Erzsébet tanyára, az állami gazdaság központjába, amelyet a szabad dolgozók maradékának kitelepítésével, a rendőrőrs áthelyezésével, rabgazdasággá rendeztek be. A vasiak száz fős maradékával több, mint 450 fősre duzzadt tábor áttelepítését 1952 októberének közepén bonyolították le. A rendőrőrs a tanya főépületébe (a kastélyba) költözött be, a táborlakók részben ugyanitt: az épület kultúrteremnek használt tágas helyiségében, öltözőiben, mások major elfoglalható épületeiben, istállókban, magtárban és az egykori cselédlakások: a „Káposztasor” helyiségeiben kaptak helyet.
Alig fejeződött be az elrendeződés, újabb szállítmány érkezett Erzsébet tanyára, ezúttal Etyekről: az 1953. január végén kitelepített családok 52 fős csoportja. Pár hónap múltán, tavasszal-nyár elején (Sztálin halála után felgyorsulóban) a tábor széttelepítése majd felszabadítása is megkezdődött. Hat éven aluli gyerekeik haza bocsáthatóságának lehetőségével a tiszaszentimrei családok a többi táborhoz viszonyítva későn: 1952 októberében élhettek. A következő év tavaszán − talán a „telepesek” tényleges letelepítésének (helyben tartásának) szándékával − az Erzsébet majori központból a környékbeli üres tanyákra is telepítettek családokat. Külön „telepesfalu” számára Tiszaszentimre környékén nem jelöltek ki helyet. A kényszermunkatábort 1953. október 31-ig itt is felszámolták.

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

Létrehozásakor a tábor lakóinak 80 százalékát a Szeged dél-nyugati felének határában húzódó, kiterjedt homokhátság − az Alsóvárosi tanyavilág (pl. Kiskundorozsma, Domaszék, Zákányszék, Mórahalom-Ásotthalom, Ruzsaszállás) népe − továbbá a város déli-délkeleti részéhez közeli, határ menti községek (pl. Röszke, Ó- és Újszentiván, Kübekháza, Szőreg, Tápé, Deszk, Kiszombor) tehetős családjai alkották. Megélhetésüket általában több lábra helyező, gazdálkodó-vállalkozó parasztok. Többségükben katolikus, vallásos, tanyaközpontjaik, faluközösségeik hagyományvilágába − a déli-délkeleti részekre jellemzően: szerb nemzetiségi kultúrájukba − beágyazódott családok. A táborlakók csongrádi magva Baranyából villányi − a kitelepítésük idejére már deklasszált − „úri” és Villány környéki parasztcsaládokkal, továbbá Somogyból néhány határ közelében gazdálkodó, horvát parasztcsaláddal egészült ki. A tábortársadalomnak erre az alapzatára rétegződött rá a Vas megyeiek száz és az etyekiek (Fejér megye) ötven fős csoportja. Az előbbiek a vasi határövezet másodszori ellenség-mentesítésének áldozatai: őrségiek, Felső-Rába vidékre valók és azoknak a vend (szlovén) családoknak a maradéka, akiket nem vittek tovább Lászlómajorba. Többségük legfeljebb önellátásra elegendő vagyonnal bírt, „előírásszerű” kulák alig akadt közöttük. A háború után közvetlenül még inkább csak nehezített, mint tiltott kishatárforgalomban viszont sokan járatosak voltak vagy lehettek a hatóságok feltételezései szerint. A legkésőbb érkezett etyekiek többségükben a svábok kitelepítéséből visszamaradt gazdák, akiknek tulajdonosi státusa, munkakultúrája a kollektivizálás akadályának minősült. Voltak közöttük a régi rendből deklasszált tisztségviselők is. A tábortársadalom összetétele fennállásának utolsó évében már eléggé vegyes képet mutatott. Ez a sokszínűség azonban inkább az etnikai-kulturális eredet és a helyi hagyományvilág sokféleségére, mint a családfői foglalkozás, státus, vagyonosság különbözőségeire vezethető vissza. Tiszaszentimrén is volt „horthysta” vezérkari tiszt, nagyiparos, magát tévedés áldozataként azonosító kommunista, ipari munkás, fogságból áttelepített őrizetes. A „régi rendből” deklasszáltak (katona-, csendőr-, rendőrtisztek, köztisztviselők, nagytőkések) kevesen voltak. A táborlakók 80-85 százaléka falusi gazdálkodó kistulajdonos volt: a paraszti polgárosodás felszámolásra ítélt bázisa.

Az őrizetesek életét Tiszaszentimrén kezdettől fogva keserítette a túlkapásokra, feladatai túlteljesítésére, rapszodikus akciókra hajló rendőri felügyelet és irányítás. A fogda, verés, csomag- és levélmegvonás, az alázások táborokban szokásos, változatos módszerei a telepeseket megérkezésüktől a távozásuk előtti hetekig végigkísérték. Ennek a tábornak nem volt „lazább” kezdeti időszaka. Két elemis, első parancsnoka: Litkei Péter kezdettől fogva szabadjára engedte szadista hajlamait, mintát mutatva beosztottjainak. 1951 novemberében sikkasztásba keveredvén, leváltották. Utódja: a folyamatosan részeg Hegedűs László valamivel több, mint félév után ugyancsak korrupt ügyletei miatt távozott. Az utolsó parancsnok: Madarasi Imre professzionálisabb vezetése alatt sem javult a táborlakók helyzete, aminek nehezen viselhetőségéhez az inkompetens gazdaságvezetés kapkodása is hozzájárult. (A gazdaság igazgatója: Pavlovics János korábban piaci tűzkőárusként kereste kenyerét.) A gazdaság majorjaiban az uradalmi időkből örökölt ágazatokat jórészt fenntartva, sorvasztották, illetve −kerül, amibe kerül hozzáállással − próbálták a megkövetelt termelési eredményekre átállítani. Az uradalom mély fekvésű részein a Návayak idejében elkezdett rizstermelést kiterjesztették, s a központilag megkövetelt ágazatokkal (pl. gyapottermelés) egészítették ki. Téli időszakban a tábor férfi munkaerejét a Közép-Tisza vidéki vízépítkezésekre (Tiszaigar, Tiszasüly, Tiszabő) szállították több hetes kubikmunkára. Az uradalmi infrastruktúra (lakó-és állattartó épületek, tároló, kiszolgáló helyiségek víznyerés, energiahálózat stb.) nem a befogadott munkástömegre volt méretezve, rohamosan elhasználódott. A „Kilences” pár év alatt annyira lepusztult, hogy a rabok távozása után nem sokkal lerombolták. Véletlenen múlt, hogy a táborosított Erzsébet tanya kastélynak nevezett − kényszerűen multifunkcionális − kúriája a bezsúfolás után nem gyulladt ki az elektromos vezetékek elhanyagoltsága miatt. (A borítékolható katasztrófa szerencsére később következett be. A kastély a tábor felszámolása utáni évben kigyulladt és porig égett.)

A Kilences tanya egykori helyszínét közúton a 34-es útból Tiszaszentimre felé leágazó úton érhetjük el legközelebb. Az út a Karcag − Tiszafüred közötti vasútvonal mentén halad. Tiszaszentimre felé tartva, nemsokára Pusztakettős vasúti megállóhoz érünk. A megállót jelző, forgalomból kivett bakterház ma magántulajdon. Gazdája, Rés László a bontásra szánt épületet − egy diesel-mozdonynak is helyet szorítván benne − figyelmet keltő építménnyé alakította át. Udvarán kis kertvendéglőt is kiépített, közelében termál kutat fúratott, és horgásztóval kombinált panzió felhúzásával párhuzamosan hozzáfogott Pusztakettős sok lábra helyezett rekreációs központtá fejlesztéséhez. Ott jártunk idején − 2006-2008 között − az ásványvíz-forgalmazástól a horgászaton, pónik lovaglásán, vadított kacsák vadásztatásán és vadkempingezésen át a sétarepülésig szólt a kínálat. Nem tudni, mára mindebből mi lett, az azonban bizonyos, hogy hat évtizeddel ezelőtt a telepes rabokat innen hajtották be a „Kilences” tanyára.

A tanya helyét keresve, három-négyszáz méter után − mielőtt az út éles balkanyarral átszeli a vasúti síneket − jobbra, egy kis dűlőútra fordulunk, s rövid gyaloglás után, régi térképekről nagyjából beazonosíthatjuk a „Kilences” helyszínét. (Hat évvel ezelőtt a tábor közeli Hodosi tanya falmaradványai még segítették a tájékozódást.) A jó minőségűnek látszó szántóföld mellékein a helyenként nádassal benőtt, mélyebb fekvésű részek az egykori rizstermelésre utalnak. Visszatérve az útra, átkelvén a síneken, s a tiszaderzsi útelágazásnál jobbra, Tiszaszentimre felé fordulva, mielőtt a faluba érnénk, bal felől feltűnik a kapubejárat a több tulajdonosváltást megélt Erzsébet tanya maradványaihoz. Hat évvel ezelőtt a telep a Közép-Tiszavidéki zrt kft-formában működő tiszaszentimrei üzemegysége volt, talán ma is az. Az uradalmi magtár, a dohánysímító, egy-két istálló (köztük a cselédkarácsonyok emlékét őrző „prádés” istálló) az uradalom és ötvenes évek eleji állami gazdaság − rabgazdaság − idejéből való. A többi azóta felhúzott épület. A bejárattal szembeni erdős-bozótos rész valamikor a Návayak bekerített almáskertje és társasági életük egyik színhelye volt. Itt, közel az úthoz, helyreállított Mária-kegyhely látható. A „telepesek” és utódaik ennek falán helyezték el a táboréletre emlékeztető táblát.

Árkus

Borsós

Borzas-Mihályhalma

Ebes

Elep

Kócs

Kónya

Kormópuszta

Lászlómajor

Lenintanya

Tedej

Tiszaszentimre-Erzsébettanya

:: TELEPESEK Társadalmi Múzeum Alapítvány :: Munkatársak :: Elérhetőségek :: Támogatás :: Kapcsolataink :: Rólunk írták ::
 
:: Copyright Saád József 2010 :: Web design Macskamenta ::