Magunkról :: Táborvilág :: Projektjeink :: Kiállításaink :: Hortobágyjárók :: Dédunokák :: Publikációk :: Havi képmelléklet

„Pulik helyett vérebekkel
Ostor helyett fegyverekkel
Őrzik az embercsordákat
Ez a híre Hortobágynak.”

Debreczeni József, kitelepített Hortobágyról zokog a szél c. verséből, Polgár-Lenin tanya, 1953.

Borsós


A tábort és környékét Dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-19-A-b és L-34-19-A-d/1953. (1:25 000) térképszelvények részlete alapján. HM Hadtörténeti Múzeum, Hadtörténeti Térképtár.
A képre kattintva nagyobb térkép nyílik.

A borsósi kényszermunkatábort 1952 nyarán hozták létre, a 33-as út mentén, két − egymástól külön álló − telepen, a mai Hortobágy község területén. A tábor Borsós I. néven ismert részének magva egy gépszín és a közelében kiürített épületek, közel a Hortobágyi Nagycsárdához, a Balmazújváros-Debrecen felé vezető út jobb oldalán. Hídi tábornak is nevezték ezt a telepet, mivel a Hortobágy folyó kilenclyukú hídjához is közel esett. A Borsós II. nevű táborrészt, ugyanennek az útnak két oldalán, a hídi tábortól másfél kilométernyire, a Hortobágyi Állami Gazdaság borsósi telepén, s egyúttal központjában hozták létre. A tábor súlypontja a hídtól keleti (Balmazújváros felé vezető) irányban, a 33-as út bal oldalán volt. A rabok nagy része itt: Borsós Sámuel tiszafüredi birtokos egykori tanyájának − korábban feltehetőleg idénymunkások szállásául is szolgáló − juhnyíró hodályában: az un. Nagyhodályban és a mellette épült cselédházakban, valamint a hozzájuk tartozó disznó- és tyúkólakban kapott helyet. Kisebb részüket ezzel az épületcsoporttal szemben, az út túloldalán, az ÁG-központhoz közeli épületekbe (főleg a magtár padlására) szállásolták be.
A hatósági adminisztrációban egységesen Borsósként nyilvántartott telepek őrzését ugyanaz a rendőrőrs látta el. Ez a hídi tábor területén, a gépszín melletti épületben rendezkedett be. Az állami gazdaság üzemi épületei a Nagyhodállyal szemben, a 33-as út túloldali épületeiben voltak, kissé beljebb az úttól, a hortobágyi tározó tó közelében. A rabmunkát innen vezényelték, a rabokat a hídi központból felügyelték. A tábor meglehetősen tágas területe egybeesett a Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjének borsósi üzemegységével és a hortobágyi puszták tradicionális középpontjával és központjával: a híd-csárda-kocsiállás-csendőrőrs által közrefogott területtel. Ebből a központi magból nőtt ki a későbbiekben − 1962-ben közigazgatási státushoz is jutva − Hortobágy község.  


Borsós I. A gépszín 1987-ben

Borsós késői alapítású tábor: 1952 nyarán jelölték ki a június 25-én Miskolcról és (kisebb részben) a környékbeli borsodi községekből deportált családok − 539 személy − számára. A kiüríthető épületek fogadóképessége kezdettől fogva szűkösnek bizonyult. A miskolci családok többségét a híd közeli gépszínben és melléképületeiben (Borsós - 1), a többieket a borsósi Nagyhodályban (Borsós - II.) helyezték el. (A kitelepítettek Borsós - I fő szálláshelyét: a gépszínt − megkülönböztetésül a Nagyhodálytól – Kishodálynak és Pajtának is nevezték.) A következő hónapokban folyamatosan érkeztek a szállítmányok az ország minden részéből, szórványosan még Budapestről is. Június 27-én Besenyőtelekről, július 2-án Várpalotáról, 17-én Kisköréről, 18-án Békéssámsonból és Tótkomlósról, 24-én Szakmár-Résztelekről, és Sándorfalváról, hoztak kisebb-nagyobb csoportokat. 1952 forró nyarán sűrűsödtek az aratási, terménybeadási atrocitások, és sűrűbbek lettek a hatóságok megfélemlítési akciói is a falvakban. A kisebb borsósi szállítmányokba ezeknek a nappali lecsapásoknak − többnyire teherautókon hozott − áldozatai kerültek. A Békés megyei Kaszaperről július folyamán két ízben is hoztak családokat.

A feltöltődés ősszel is folytatódott, a nagyobb szállítmányokon túl, év végéig 36 alkalommal érkezett egy-egy család, vagy személy Borsósra. December végére közel 300 fővel gyarapodott a tábor létszáma. Mindez a rabok folyamatos mozgatásával járt. Állandósult a helykeresés. Az újonnan érkezők Borsós - II-re (a tulajdonképpeni Borsós tanyára, illetve az ottani állami gazdaság területére) kerültek. Itt a Nagyhodályba és közvetlen környékére (a cselédházakba és ólakba) képtelenség volt több embert bezsúfolni. Sokan átkerültek az út túloldalára, a gazdaság istállóiba, magtárának padlására, egyéb melléképületeibe. Az elhelyezést tovább nehezítette a hídi tábor lakóinak áttelepítése Borsósra. A hideg beálltával a gépszínt nem a rabok számára, hanem csirkekeltető kialakítása végett téliesítették. Itt csupán a melléképületek néhány családja maradhatott. Az áttelepülteket Borsósra szállították, kit hova tudtak elhelyezni. Volt, aki sátorba került, mások padlásokon, kazlakban, lakókocsiban húzták meg magukat, s olyan is volt − Gálffy Imre, korábbi miskolci polgármester például − aki  veremlakást alakított ki magának, nem tudni, hogy a Szibériában honos zemljanka mintájára, vagy hazai (pl. nyírségi) hagyományokat követve. Piroska János, csongrádi polgármester Nagyhodályról és környékéről készült ceruzarajzai dokumentálják, hogy a kényszerhelyzet milyen találékonnyá teszi az embert hajlékának keresése és alakítása közben.

Az utolsó nagy szállítmány: 155 személy, 1953 második hetében, Kunmadaras-Berekfürdőről érkezett tehervonattal. A kunmadarasi családokat − az 1953. január 6-án végrehajtott éjjeli deportálás áldozatait − a csárda melletti kultúrházba zsúfolták be. Akik végképp nem fértek be se oda, se máshova, azokat átirányították a Polgár-Lenin tanyai táborba.  

1953 elejére a tábor létszáma ezer fő körül stabilizálódott. Borsós, nagyságát tekintve − Ebest követően − a második a hortobágyi táborok sorában. Rövid életű (mindössze egy évig fennállt) gyűjtőtábor.

Merítő bázisa csaknem az egész országot átfogta: Rédicstől (Zala) Hangácsig (Borsod-Abaúj-Zemplén), Tótkomlóstól (Békés) Fertőrákosig (Győr-Sopron) sokfelől szállították ide a családokat. Sokféle foglalkozás és státus, a kulturális, nyelvi, etnikai és vallási jellegzetességek sokasága zsúfolódott itt össze.
A tábor társadalma ugyanakkor alapvetően két nagy csoportra tagolódott: az alaptábort alkotó miskolci és a folyamatosan érkezett nem miskolci deportáltak megközelítőleg azonos létszámú körére.

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

A miskolciak foglalkozási és státus-összetétele vegyes volt, ugyanakkor fél ezres csoportjukban arányukat és különösen jellegadó szerepüket tekintve, meghatározó jelentőségű volt a kitelepítésükkor már deklasszált régi elit jelenléte. Állami, közigazgatási, rendvédelmi és pénzügyi főtisztviselők és tisztviselők, nagytulajdonosok, a háború előtt pozícionált és/vagy rendszerrel ellenséges érzületűnek feltételezhető értelmiségiek és különösen a katonatiszti kar képviselői tartoztak ebbe a körbe. A nem miskolciak − összességében ugyancsak félezer főt kitevő − szállítmányaiban is voltak értelmiségiek, előfordultak bennük ipari munkások, görög kommunisták, régi elithez sorolható családok. Döntő többségük azonban önállóan gazdálkodó parasztgazda („földkulák”), falusi kisiparos, kiskereskedő, vendéglős („kupeckulák”) volt. A nincstelen szegényparasztok aránya is jelentős ebben a körben.

Feszültségek és konfliktusok természetszerűen adódtak a kétféle társadalom s azokon belül is a sokféle értékrend, életviteli kultúra egymásra zsúfolásából. Borsós rabtársadalma ennek ellenére és a folytonos mozgatás, ide-oda rázás dacára, az őrök és a munkáltatók kapkodása közepette, valamiképpen mégis elég hamar összerázódott. Ebben fontos szerepe volt a táborlakók, főként az alaptábort alkotó miskolciak − közöttük a táborélet szervezésében jártas katonatisztek − szervezőkészségének.

A körülményekhez képest elviselhető életfeltételek kialakulását a táborhelyszín adottságai is segítették. A tábor két egysége az első félévben egymástól meglehetősen távol, közvetlenül az út menti sávban volt, rászerveződve az állami gazdaságra. Aztán a mozgatás-helykeresés időszaka jött, ugyancsak az útmentén, a tábor Borsósra áthelyezett súlypontjában. Végül az 1953 elején érkezett kunmadarasiak újra „széthúzták” a táborhelyszínt a híd és a csárda irányába. Ilyen körülmények között nehéz volt a tábor zárt területének biztosítása. A „telepesek” és „szabadok” elválasztását a többi táborban sem tudták következetesen megoldani. Borsóson különösképpen nem ment a „kinti” és a „benti” világ szigetelése. A rabok (főleg a miskolciak) kezdettől fogva, s a táborélet vége felé különösképpen, éltek is a tábor földrajzi helyzetéből és kényszerű nyitottságából adódó lehetőségekkel. A kunmadarasi szállítmány családjai már egy meglehetősen fásult-frusztrált őrséggel szembesültek, amelynek partnerével: a kapkodó gazdasági vezetéssel legalább annyi baja volt, mint őrizeteseivel. A munkaellátottság Borsóson többé-kevésbé folyamatos volt, jóllehet a tél beálltával itt is adódtak foglalkoztatási gondok. A rizstermelés itt is fontos gazdálkodási ágazat volt, emellett az állattenyésztés és − a szikes talajon erőltetett ráfordítások árán − a gabona-, illetve takarmánynövények termesztése is jelentős volt. A Hortobágy folyó és a tározó tó mindkét oldalán − a táborhelyektől távolabb: Malomházán és környékén is − rizsföldek húzódtak. A növénytermesztés idénykötött munkáin túl, a rizstermelést és öntözést szolgáló infrastruktúra: a tározó tó és a szivattyútelep karban tartása, a gátépítés és a termőterületek bővítése a téli hónapokban is biztosított munkalehetőséget. Az állattenyésztés, a tábortól távolabbi állattartó telepek (pl. Várostanya), a Borsóshoz tartozó mátai ménes a férfiakat − kiváltképpen az állatokhoz értő kunmadarasiakat −,  a két baromfitelep a Hortobágy közelében pediga nőket foglalkoztatta.


Szivattyútelep a Hortobágyon

A rabok letelepítése Borsóson is megkezdődött, távolabb a „szabadok” kiépülő félben levő községétől, a tározó tó keleti oldalának, süppedékes-vizenyős talaján. Mire a rabok között Bánatfalvának  nevezett házsor felépült, a tábor véghónapjait élte, felszabadítása nemsokára megkezdődött. A gazdaság vezetése (itt is) hiába marasztalta „telepes” dolgozóit, alig néhány család maradt Hortobágyon. Bánatfalva alapozás nélküli vályogházai nyomtalanul eltűntek, mára egykori helyük is nehezen azonosítható.


Borsós, Bánatfalva, 1954. Dr. Kováts Dániel felvétele.

A borsósi tábor maradványai − jelentősen átalakítva − a Hortobágyot átszelő 33-as út mindkét oldalán fellelhetők. Tiszafüred felől a hídra érkezve, jobb felől sínkereszt látszik. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Hurcoltak Egyesülete itt és a kitelepítettek közeli emléktemplomában szokta tartani éves megemlékezéseit június 23-án vagy az utána következő napok valamelyikén.

A csárdával szembeni kocsi állás ma Pásztormúzeumként a turistákat fogadja. Tovább haladva Balmazújváros-Debrecen felé, letérhetünk a Hídi tábor (Borsós I.) emléktáblával jelölt központjába. A gépszín alapjaiban megőrződött. Előbb madárkórházként működött, mára az épület − jelentős átépítés folytán − madármentő kiállításnak és pusztai látványkórháznak ad helyet. Környezete is átalakult, játszótérrel, madárröpte bemutató hellyel bővült, Hortobágy látogatott turisztikai és rekreációs pontjává nőtte ki magát.

A község keleti végén Borsós II. rabjainak telepét kopjafa jelzi. Mögötte előbb a Hotel Hortobágy, ma az Ökotúra Vendégház és Kemping fő épülete. A rabok egykori Nagyhodálya ma idegenforgalmi célokat szolgál. A vendégház melletti − ma kerítésekkel elválasztott − ólas cselédházakat átépítették, közművesítették. Családi házak lettek belőlük.

Fotók: Landauer Attila, dr. Hajdu Lajos

A borsósi tábor merítőbázisa. Térkép: Landauer Attila

Árkus

Borsós

Borzas-Mihályhalma

Ebes

Elep

Kócs

Kónya

Kormópuszta

Lászlómajor

Lenintanya

Tedej

Tiszaszentimre-Erzsébettanya

:: TELEPESEK Társadalmi Múzeum Alapítvány :: Munkatársak :: Elérhetőségek :: Támogatás :: Kapcsolataink :: Rólunk írták ::
 
:: Copyright Saád József 2010 :: Web design Macskamenta ::