Magunkról :: Táborvilág :: Projektjeink :: Kiállításaink :: Hortobágyjárók :: Dédunokák :: Publikációk :: Havi képmelléklet :: Emlékhelyek

„Életed gyenge szál, amellyel szőnek / a tájak s múlt dob hurkot a jövőnek: /
amit hoztál, csak annyira tied / mint a por mit lábad a szőnyegen hagy. /
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy / magad is, kit a holtak lépte vet.”
Babits Mihály

Emlékhelyek – emlékjelek

Hortobágy - Madárkórház

a hatvanöt évvel ezelőtti Gépszín, a hozzá tartozó három kisebb épülettel együtt a Hortobágyi Állami Gazdaság egyik, a csárdához és a kilenclyukú hídhoz közel fekvő telepe. A Miskolcról kitelepítettek körében emlékezetes hely: itt jelölték ki az 1952. június 25-i miskolci – mintegy 560 fős – deportált-szállítmány egyik felének szálláshelyét. Ez lett a hortobágy-borsósi kényszermunkatábor („hídi táborként” is emlegetett) Borsós I. nevű részlege. A telep kisebbik melléképülete a betegek, kisgyerekes családok elhelyezésére szolgált, a nagyobbikban a rendőrség rendezkedett be. A táborlakók zöme – W. Balassa Zsuzsa összegezése szerint kb. 240 fő – a Gépszínbe, a fogadásukra előkészített vaságyakra került. A „Pajtának” is nevezett hosszúház „padlás nélküli, eternit tetős épület, amely nappal forró volt a perzselő hortobágyi naptól, mint a kemence, éjjel pedig lehűlt, mintha szabad ég alatt lettünk volna, hiszen még a pusztai, vad szél is végig süvít rajta” – rögzíti Jakabfalvy Gyula az érkezésük idején észlelt szálláskörülményeket emlékiratában. Fürster György emlékezésében a Gépszín méreteire és beltéri tagoltságára is kitér: „Az épület hossza kb. 40 m, szélessége 12 m lehetett; 12 cm-es dörzsölt téglafallal, padlás nélkül, palafedéssel. Elején egy 10x12 m-es helyiség volt, amelynek az alja le volt betonozva, s nagyobb, fémkeretbe rakott ablakai voltak. Ez a szerelőműhely lehetett azelőtt. Ezt követte egy mosdóhelyiség, amelyben egy csap volt felszerelve mosdókagylóval, valamint három zuhanyrózsa zuhanyozás céljára. A mosdóhelyiséget követte a konyha, ahol mindkét tábornak, kb. 500 főnek főztek. (Az ÁG-központ közeli, Borsós II. részleg lakóinak is – S. J.) … A gépszín két végén hatalmas ajtók voltak, középen két sor ágy, majd az ajtóval szembeni oldalon egy sor ágy volt a földre téve; a gépszín nem volt lebetonozva. Minden két ágy után egy kis köz volt, hogy az ágyakat meg lehessen közelíteni, az ágysorok között pedig járásra alkalmas utca volt.”

A tél beálltával megkezdődtek szigetelési, fűtésszerelési munkálatok, a táborlakóknak tovább kellett költözniük. A gépszínből csirkekeltető lett. Hogy a későbbiek folyamán az épület mi mindenre került még használatba, azt nem tudom. Az azonban valószínűnek látszik, hogy amikor dr. Déri János és családja betelepült Hortobágy községbe, a Gépszín állaga és kinézete nagyjából a mellékelt fotóhoz lehetett hasonló.

Déri frissen végzett állatorvosként 1984-ben került az állami gazdaság alkalmazásába a pusztai madárvilág orvosi felügyelete, a sérült madarak gyógyítása és rehabilitációja megbízatással. Néhány éves sárdagasztó szásztelki tartózkodás után beköltözhettek a központba, társbérletbe, a Gépszín melletti nagyobb melléképületbe. Az egykori rendőrőrs épületébe. A kis telep rabtábor múltjáról, ha a jövevények nem is, a hortobágyiak persze tudtak. De nem illett ezt szóba hozni akkoriban. Hogy ugyanakkor a község „telepes” rabtábor múltja még erősen kísérthetett, arra Déri doktor így utólag az idősebb ÁG-dolgozók puhatolózásaiból következtet. Annak idején meg-megkérdezték tőle: ugyan árulja már el, mit követett el, hogy éppen ide kellett jönnie.

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·



A „pusztadoktor” számára a tábormaradványok – és azokon túl Hortobágy: a község és a puszta – nem a száműzetés, inkább a szakmai lehetőségek kiteljesíthetőségének helyszíne és terepe lett.  Az állami gazdaság szétprivatizálása során birtokba vette az enyészetre kárhoztatott Gépszínt, a melléképületeket és az udvart. Alapítványi keretek között madárkórházat és rehabilitációs központot hozott létre. A madárvédelem ügyét kezdettől fogva igyekezett a látogatók számára is hozzáférhetővé tenni és bevinni a szélesebb körű nyilvánosságba. Az első kiállítás 2002-ben nyílt meg az akkor még meglehetősen kezdetleges feltételek között működő központban. A madármentők és a tábori életük maradványaihoz ellátogató kitelepítettek: W. Balassa Zsuzsa, Bánhidy Attila, Kovács Ádámné-Szász Enikő és mások kapcsolata is ekkoriban kezdődött. Lakása és munkahelye egykori rendeltetését megismerve, Déri doktor a tábor-előzményeket készséggel integrálta a 2005-2006-ban pályázat útján Madármentő Kiállítássá és Látványkórházzá átépülő, röptetővel, játszótérrel kiegészült központba. Ma a szabadba röptetésükre váró áramütött sasok, fészkükből kihullott, lábadozó gólyák környezetében a Gépszín falán emléktábla (2004), az épület előtt emlékfa (2005), az épületen belül téglába gravírozott neveket feltüntető falmaradvány (2006) emlékezetet arra, hogy ugyanitt valamikor rabok is vártak szabadulásukra.

Idézetek: Jakabfalvy Gyula: Borsós. Kézirat. 1963. 7. o.; Kováts Dániel. dr. (szerk.): Száműzöttek a Hortobágyon. Emlékek a borsósi kényszermunkatáborból 1959-1953.
(W. Balassa Zsuzsa és Bánhidy Attila közreműködésével.) Feliciter Kft, Nyíregyháza 2006. 105-106. o.

Hortobágy –
Ökotúra Vendégház

Hortobágy – Madárkórház

Hortobágy – Sínkereszt

Villány

Lászlómajor

 

:: TELEPESEK Társadalmi Múzeum Alapítvány :: Munkatársak :: Elérhetőségek :: Támogatás :: Kapcsolataink :: Rólunk írták ::
 
:: Copyright Saád József 2010 :: Web design Macskamenta ::