-

Magunkról :: Táborvilág :: Projektjeink :: Kiállításaink :: Hortobágyjárók :: Dédunokák :: Publikációk :: Havi képmelléklet :: Emlékhelyek

Itt van minden, amire emlékszem, mert magam tapasztaltam, vagy elhittem.
A képek e tömegéből kiválasztom a hasonlókat, akár magam tapasztaltam őket,
akár a tapasztalat alapján másoknak hittem el, ezeket összeszűröm az elmúltakkal, s belőlük
kialakítom a jövendő tetteimet, az eshetőségeket s a várható sikert s végül mindent úgy mérlegelek, mint jelent.
                                                                       Szent Ágoston vallomásai. Liber decimus, 14.

Hetven év telt el azóta,

hogy 1950 június 23-án, az ÁVH irányításával, családokkal teli szerelvények indultak el a jugoszláviai határhoz közeli vasúti csomópontokból a Hortobágy és Nagykunság pusztáin kijelölt kényszermunkatáborok: az un. „telepes” táborok felé. Az 1950-ben létesített hét tábor 1951-1952-ben újabb öttel egészült ki. Feltöltésük kisebb-nagyobb akciók során három éven át folytatódott. A deportálás 1950 -1953 között 8500 körüli személyt, 2500 körüli családot sújtott, és az ország több mint félezer települését érintette, köztük vidéki városokat: Miskolcot, Szegedet, Nagykanizsát is. A családok munkaképes őrizeteseit a táboroknak helyet adó állami gazdaságok üzemegységeiben dolgoztatták, illetve – igény szerint – a rabgazdaságrendszeren belüli és kívüli helyekre vezényelték kampánymunkára. A „telepes” rabok eközben nehezen kontrollálható kapcsolatba kerültek az un. „szabadokkal” és a térségbe száműzött idegen, nem kívánatos elemekkel. Az Alföld Tiszán túli és Közép-Tisza-vidéki térsége – az ötvenes évek eleji háborús állapot hátországaként – a belső ellenségként jegyzett deklasszáltak, menekültek, tanyáikból kiforgatottak, „telepesek”, „szabadok” és „félszabadok” gyűjtőhelye lett.

A hortobágyi kitelepítések évfordulóján, a „telepesek” 12 táborával együtt, rájuk is emlékezünk.

Árkus

Az Árkus csatorna és a Nyugati főcsatorna kereszteződéséhez közeli majorban kialakított tábort a Zala, Somogy és Baranyamegyei határsáv 50 községéből kitelepített családok alapozták meg, 370 fős létszámmal. 1951-ben nagyjából ugyanennyi deportált érkezett, többségük a déli határövezetből, mások: politikai akciók áldozatai, renitensnek vélt csoportok (pl. nonkonform görög kommunisták) a határvidéken kívüli területekről. 1952-ben a tábor az „áttelepítések” színtere lett: más táborokból hoztak ide nagy számban régi „telepeseket”, vagy éppen börtönökből szabadultakat irányítottak Árkusra táborlakónak.


Árkus, 1952. Borjúitatás. Gróf Andrássy Ilona és Orsó Mária a tehenészet udvarán.

Árkus, 2019. Az első telepesszállítmányokat fogadó juhhodály bejárata, felújítva.

Borzas-Mihályhalma

A tábort 1950. június 24-én a baranyai határövezet 27 településéről deportált 296 személy, 80 körüli család alapozta meg. Többségben baranyai sváb családok, akik megúszták az 1946-47-es kitelepítéseket. Június 27-én teherautókon újabb 47 fő érkezett Borzasra: Hatvanból deportált 18 csonka család: asszonyok, gyerekek és néhány öreg. (A férjek a hatvani ferences kolostor és vasutastelep felszámolása kapcsán Recskre kerültek.) Ezt követően Borzasra szórványosan érkeztek deportáltak, köztük Budapestről elhurcolt görög kommunisták és az év végén 18 somogyi család a határövezetből. 1951 végétől megkezdődött a szovjet alakulatok bombázó gyakorlóterén létesült tábor áttelepítése a közeli Mihályhalmára. Oda, 1952-ben már csak más táborokból telepítettek át néhány tucat „telepest”. Borzas-Mihályhalma 450 fő körüli létszámával, a kisebb hortobágyi táborok közé tartozott.


Borzas puszta, 1950.
A „libás” lányok és asszonyok a tábor lajtoskocsijával.

Borzas puszta, 2012.
Döglött gémeskút, a tábor egyetlen maradványa.

Mihályhalma 1952.  Fiatalok szabadnapja.

Mihályhalma 2009. A magtár és az egykori „százas” istálló.

Kócs

A hortobágyi puszták nyugati peremén kijelölt tábor létrehozásától felszámolásáig a zalai családok tábora volt. 1950. június 23-án a zalai határövezet 78 településről – többségében a Lenti járásból – 187 családot 655 személyt vagoníroztak be. A deportáltak három táborba kerültek, nagyobb részüket: 338 személyt a Pusztakócsi Állami Gazdasághoz tartozó – egykor jobb napokat látott – Lovasy-kúria és a közelében fekvő Szabó tanya gazdasági épületeiben zsúfolták össze. A tábor létszáma 1952 nyarán csaknem megduplázódott: a június 17-én Nagykanizsáról és a zalai határvidék községeiből kitelepítettek közül 279 személyt Kócsra szállásoltak be. 1953-ban Zala megyén kívüli községből 44 deportált érkezett, így a létszám a tábor a felszámolása előtt hónapokban 670 főre duzzadt. Kócs „mozgó tábor”: lakóit a kezdettől fogva tarthatatlan helyszűke miatt folyamatosan költöztették. Az első év végén elhagyott Lovasy-Szabó tanyán kívüli táborhelyszínek: Tiszaigar-Kettős tanya, Piroska- (utolsó tulajdonosa nevén: Kovách-) tanya és Jusztus tanya: a háború előtt 800 holdon gazdálkodó Jusztus testvérek majorjának maradéka.

Kócspuszta, 1953.
Jusztus tanyák, a kócsi tábor egyik telephelye. Vitéz Bánky Bertalan vízfestménye a szabadulás idején.

Kócspuszta, Kis Jusztus, 2009.
(A festményen a kép jobb oldalán.)

Kónya

A Kónyai Állami Gazdaság juhászatában: Kónya tanyán 1950 júniusban kialakított kényszermunkatábor, párszáz méternyire a Hortobágy és Balmazújváros közé eső vasútvonal kónyai megállójához. A tanya a közeli Ferenc majorral együtt a világháború előtt a Semsey család balmazújvárosi birtokainak egyik központja volt. Az első rabszállítmány: mintegy 380 személy 1950. június 23-i deportálásuk másnapján Vas és Zala megye határövezeti községeiből érkezett a táborba. Két nap múltán új táborlakókat: a hatvani ferences rendház és vasutas-telep ellen indított ÁVH-akció áldozatait hozták teherautókon: 19 vasutas feleséget 31, jobbára kiskorú gyerekeikkel. (A „hatvaniak” másik felét ugyanekkor Borzasra irányították.) Szórványos deportálások folytán a tábor létszáma 1950 és 1953 között 431 főről 564 főre emelkedett. A táborélet három éve alatt sokat változott a kónyai „telepesek” kezdetben homogén paraszti közössége. A létszámbővülés során a tábor az ország sokféle területéről sokféle száműzött gyűjtőhelyévé vált

Kónya, 2012.
A fennmaradt juhhodály, a táborlakók első szálláshelye.

Kónya, 2019.
Felújítás alatt a hodály, palatetővel.

Kormópuszta
Tiszagyenda határában a Bánhalmi Állami Gazdaság garahalmi üzemegységének Nagykormó nevű majorjában kialakított tábor. Kormó a bácskai „telepesek” tábora: 1950 június 24-én 81bácskai családot, 269 személyt szállásoltak be ide a Nagybaracska-HercegszántóKisszállás-Kelebia közé eső határsáv-szakasz 19 községéből. Szálláshelyeiket az első év telére jórészt a rabok építették ki maguknak a tábor kijelölt körletén belül maradva. A létszám a táborélet három éve alatt gyakorlatilag nem változott. Nagykunság és Hortobágy 12 tábora között a nagykunsági Kormó a legkisebb. Homogén kuláktábor: a családfők hetven százaléka birtokos középparaszt, tanyás gazda, húsz százalékuk falusi kereskedő, kocsmáros, iparos, üzlettulajdonos volt. Kitelepítésük annak a társadalomátrendezési kísérletnek a része, amelynek koncepciójában a parasztpolgárosodás a fejlődés nem kívánatos alternatívájának számított. A bácskai földeken és nagyközségekben ugyanakkor ez az alternatíva – a háború utáni háborús állapot ellenére is – életképesnek bizonyult.


Nagykormó, tábormaradvány, 1960-as évek eleje.

Kormópuszta, 2006.
Az egykori rizstermelésre utaló zsilipmaradvány.

Lenintanya

A hortobágyi puszták északi peremén, tizenkét kilométernyire Polgártól, a Bödönháti Állami Gazdaság majorjában 1950 júniusában létesített tábor. Az első telepes rabszállítmány: 96 család, 367 személy 1950. június 24-én érkezett Ormánság szorosan vett néprajzi határainál tágabb övezetéből: a Drávamenti síkság Gyöngyösmellék − Nagyharsány közötti határ menti sáv falvaiból. 1951-ben 76, 1952-53-ban 160 fővel a tábor létszáma. A jövevényeknek köszönhetően a tradicionális paraszti világukból kiszakított ormánsági családok tábora két év alatt jelleget váltott. Kunsági gazdálkodók (Kunmadarasról), a Dunántúl és az Alföld nyolc megyéjéből kitelepítettek, budapestiek, börtönből táborba „szabadultak, környékbeli táborokból átirányítottak, a „régi rend” deklasszált képviselői (köztük négy arisztokrata) és pár évvel korábban kedvezményezett újgazdák zsúfolódtak itt egymásra. A „hozott” igényszint és a szakértelem sokfélesége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy két év alatt Lenin tanya is jelleget váltott: építés, fásítás, villamosítás, önellátásra berendezkedés révén a tanya szűkös és végletesen nyomorúságos körülményei a tábor felszámolásának idejére elviselhetőbbé váltak.


Debreczeni József, Kórósról Polgár-Lenin tanyára kitelepített asztalos mester verse.


Polgár-Lenin tanya, 2006.
Emlékkő a volt táborhoz vezető földút bejáratánál. 

Tiszaszentimre

A nagykunsági Tiszaszentimre határában fekvő Kilences tanyán, a Návay grófok egykori birtokán létrejött tábort az 1950. június 23-i határsáv kiürítési akció három megyéből deportált családjai alapozták meg. A 344 fős szállítmányból 265 személyt Csongrád megyéből, egy 60 és egy 19 fős csoportot Baranyából, illetve Somogyból telepítettek ki. Az újabb nagy létszámú szállítmány – 393 fő – 1952 május végén érkezett Vas megyéből. Nagy részüknek csak a tanya udvarán jutott hely. Egy hónap múltán 287 vasi deportáltat áttelepítettek a közeli Lászlómajor állami gazdaságában kialakított táborba. 1952 októberében a Kilences táborát felszámolták, lakóit átköltöztették a tiszaszentimrei állami gazdaság központjában fekvő Erzsébet tanyára. A vasiak 106 fős maradékával 459-re nőtt létszámhoz még 1953 februárjában is érkezett egy 51 fős emberszállítmány Etyekről. A Kilences tanya-Erzsébet tanya szembetűnő sajátossága az etnikai sokféleség: lakói között szerbek, vendek, svábok, horvátok is szép számmal voltak.

Tiszaszentimre-Erzsébet tanya, 1952.
Magtár, a kitelepítettek egyik szálláshelye.
Vitéz Szekeres János rajza.
A kép előterében Dér József (1891) szőregi gazdálkodó.

Tiszaszentimre, Erzsébet tanya, 2006. A major fennmaradt istállója.

Ebes

Az alföldi táborrendszerben kilencedikként: 1951. november 23-án az Ebesi Állami Gazdaságban létesített tábor – az elepihez hasonlóan – tanyás tábor volt: az ebesi-szoboszlói-hajdúszováti tanyavilágra szerveződött, a kiépülő félben levő Ebes község közelében. A Hajdú-Bihar megyei rendőrkapitányság 1951. december 20-i jelentése szerint a tábor létszáma: 316 fő volt. Az 1951-es szállítmányok többsége Bács-Kiskun és Csongrád megye határmenti falvaiból érkezett. A táborlétszám 1952 nyarán a június 17-én Zalából érkezettekkel, július 3-án a nagy szegedi kitelepítés érintettjeivel és egy 25 fős Somogy megyei csoporttal: a papjukkal együtt elhurcolt lakócsai „fehér horvátokkal” 1000 fő fölé emelkedett. A kihelyezett rendőrőrs (K-őrs) 1952. július 9-i – többször átgépelt – jelentése 1091 főben adja meg a tábor létszámát. Az alföldi táborrendszer egészét 1952-ben eluraló káosz Ebes esetében különösen szembetűnő: az állami gazdaság az egyeztetés nélkül nyakába zúdított (jórészt munkára alkalmatlan) munkaerővel, a rendőrség az őrzéssel és a tábori adminisztrációval volt képtelen megbirkózni, a központi belügyi igazgatást az elszabadult hajóágyúként működő ÁVH hozta abszurd helyzetekbe. Az alföldi kényszermunka-telepekre alapozott társdadalomkísérlet összeomlóban volt.

Nagy Béla-tanya a XX. század elején.
Az ötvenes évekre lepusztított, kuriális jellegű épület az ebesi kitelepítettek első turnusának szálláshelye lett.

A Nagy Béla-tanya helye 2015.

Elep

Az elepi tábor 1951. június 13-án létesült, kis számú: 12 fős „alapító” deportálttal. Az ezt követő három nagy deportálási akció során – 1050 fő köröli létszámával – Elep lett a „hortobágyi” táborrendszer a legnagyobb tábora. Lakóinak nagy többsége a Győr, Vas, Somogy és a Zala megyei határövezetből érkezett az 1950-ben létrehozott állami gazdasághoz tartozó elepi tanyavilágba: a Rickl-család Pecze ér menti egykori majorjába és a birtokaikról elűzött balmazújvárosi, elepi és debreceni gazdák tanyáira. A rabszállítmányok érkezése fokozatosan kiszorította a még tanyákon maradt kisebb gazdákat és a régi gazdák cselédségéből verbuválódott „szabad” munkavállalókat.


Elep, 2006. A magtár oldala.

Elepi életkép, 2012.

Tedej

A Tedeji Állami Gazdaságban kialakított táborba az első nagy rabszállítmány: a „Mikulás napiak” közel 350 fős csoportja 1951. december 7-én érkezett Vas és Zala megyéből, csaknem azonos arányban. December 21-ére (J. V. Sztálin állítólagos születésnapjára) megérkezett a bácskaiak és a somogyiak − 150–150 fő körüli − szállítmánya. Decemberben még néhány határ menti baranyai és jugoszláviai illetékességű családot hoztak Tedejre. 1952-ben szórványos hatósági akciók következtében kb. 60 személlyel – köztük egy 30 fős nyugati határvidékről (Győr megyéből) deportált csoporttal – bővült a tábor. A tedeji táborlétszám így a legnépesebb hónapokban 720–730 fő lehetett. A táborlakók több mint 80 százaléka négy határsáv megyéből, megközelítőleg 20 százalékuk a határövezeten kívüli településekből érkezett. Jellegét tekintve Tedej gyűjtőtábor volt: sokféle táj, település, kultúra, foglalkozás, szakértelem gyűjtőhelye. És kibocsátó hely is egyúttal: Tedejen gyakori volt a rabok áthelyezése Hortobágy többi táborába. A vezetőség igyekezett megszabadulni a munkaképesség szempontjából leértékelődő táborlakóktól, és ebben maguk a rabok is közreműködtek.


Tedej, 1952.
Építőbrigád a táborban.

Tedej, 2006. Kitelepítettek szálláshelye lovardává átalakítva a tedejiek kivagonírozásának közelében.

Borsós

Az 1952 nyarán létre hozott tábor az Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjének (1951. december) borsósi gazdaságához tartozott. A tábor két helyszíne: Borsós I. és Borsós II. a 33-as út mentén, gyakorlatilag egybeesett a mai Hortobágy község területével. Így a borsósi kényszermunka-telepek az 1966-ban alakult szocialista újfalu – ma már nem szívesen vállalt – történeti előzményét képezik. A táboralapító népesség: az 1952. június 25-i miskolci – mintegy 560 fős, jobbára az ancien régime-t képviselő – deportált-szállítmánya a kilenclyukú híd közelében, egy gépszínben és annak három melléképületében kapott helyet. Ugyanitt rendezkedett be a kihelyezett rendőrőrs is. Ez lett a Borsós I-nek nevezett táborrész, ahonnan az év végén a raboknak – kevés kivétellel – költözniük kellett két kilométerrel távolabbra, a korábban idénymunkások szállásaként is használatos juhnyíró hodályba és környékére. Így jött létre a tábor súlypontja, az ÁG-központhoz közeli Borsós II. Tizenhat hónapos fennállása alatt a tábor létszáma – 1952: 827, 1953: 982 - csaknem megduplázódott. A deportálások – miskolciak számát bővítő – merítőbázis-települései, a teljesség igénye nélkül, inkább csak a sokszínűség jelzése és a tábor folyamatos helykeresés- kényszereinek jelzése végett felsorolva: Budapest, Besenyőtelek, Várpalota, Békéssámson, Tótkomlós Szakmár-Résztelek, Sándorfalva, Kaszaper. Az utolsó nagy szállítmány: 155 személy, 1953 januárjában Kunmadaras-Berekfürdőről érkezett. Ők a csárda melletti kultúrházban kaptak helyet.

Hortobágy község, Borsós II. A Nagyhodály és környéke, 1953. Dr. Piroska János csongrádi polgármester és festőművész rajza a szabadulás idején.

Hortobágy község, Ökoturisztikai Vendégház a borsósi településrészen, 2006. A „telepesek” Nagyhodályának átalakításával kialakított turisztikai létesítmény.  

Lászlómajor

Az 1952 május 29-én Vas megyéből elhurcoltak táborát 1944 előtt Nemes János gróf háborús körülmények során kifosztott-széthordott mintagazdaságának maradványain létrehozott Lászlómajori Állami Gazdaságban alakították ki. Az un. „pünkösdi” kitelepítés során elhurcolt vasi családokat – 393 személyt – előbb a tiszaszentimrei Kilences major táborába szállásolták be. Itt egy hónapon át a tábor még elfoglalható helyiségeiben, illetve a szabadban kialakított alvóhelyeken húzták meg magukat. Június végén 287 főt közülük áttelepítettek Lászlómajorba. A gazdasági épületek kiürítésével és a „szabad” dolgozók szélnek eresztésével így létrejött a „hortobágyi” táborrendszer utolsó eleme. Lászlómajor őrségi református magyarok és Rába völgyi katolikus szlovének (vendek) gyűjtőhelye volt. Társadalmi státusukat illetően elhurcolásuk előtt szereik világában (őrségiek) és erdőbe ékelődött szórvány-portáikon (vendek) tisztes szegénységben élő paraszti kisegzisztenciák homogén közössége.

Lászlómajor, 2015. Privatizált gazdaság felújított lakóépülete. A ház homlokzatán az egykori kényszermunkatáborra emlékezetető táblát az új tulajdonos helyezte el.

Lászlómajor, 2015. Felújított istállóépület.

Havi képmelléklet

Aktuális képmelléklet

2020 július

2020 június

2020 május

2020 április

2020 március

2020 február

2020 január

2019

2018

2017

2016

2015

2014

2013

2012


:: TELEPESEK Társadalmi Múzeum Alapítvány :: Munkatársak :: Elérhetőségek :: Támogatás :: Kapcsolataink :: Rólunk írták ::
 
:: Copyright Saád József 2010 :: Web design Macskamenta ::